2015. 10. 17 Marseille

Reggel 9-kor kötöttünk ki Marseille-ben, meglehetősen messze a belvárostól.

A mediterrán kikötőváros, Franciaország második legnagyobb városa, 2013-ban megkapta az „Európa Kulturális Fővárosa” címet. A város vezetése sok energiát invesztált a város szebbé tételére és növelte a város turisztikai vonzerejét is, ezzel mintegy vendégségbe invitálva az embereket a világ minden tájáról. Fenséges kövekkel rakták le az régi kikötő terét, megannyi szoborral fűszerezve. A Városháza közelébe pedig egy csúcstechnológiás történelmi múzeumot építettek.

Marseille régi hírneve csorbulni látszik és lassacskán inkább hírhedté válik. Figyelmet kap ugyanis a város alvilági hálózatának egyre kiterjedtebb volta. A városban teljes negyedek csúsztak ki a rendőri ellenőrzés alól és estek gengszterek irányítása alá, akik milliókat szakítanak az Afrika és Európa között zajló hasiskereskedelemből, és akik a területi vitáikat AK-47-esekkel oldják meg. A francia Marseille lakosságának 30-40 százaléka muzulmán, és jelenleg a legrosszabb közbiztonsággal járó város Európában. Szerencsére a múltkori látogatásunk alatt mi ebből semmit nem tapasztaltunk.

Na, de térjünk vissza a mi utunkhoz.

A reggeli hőmérséklet nem volt túl biztató (9,3 °C), már csak abban bíztam, hogy mivel napos időt jósoltak, ez még melegedhet – ez így is lett, de erről majd később. A taxira várva megismerkedtünk egy nagyon szimpatikus svájci fiatal párral, s mivel ők is a belvárosba tartottak – ami persze nem volt túl váratlan dolog -, így együtt mentünk egy taxival. Kb. 15 perces utazás után megérkeztünk a jól ismert belvárosi öböl partjára. Azért jól ismert, mert tavaly októberben voltunk itt, tehát meglehetősen frissek az emlékek. Azért megint „lőttünk” néhány fotót.

Az utolsó képen látható a hegy tetején látható Notre-Dame de la Garde katólikus bazilika, amit már tavaly megnéztünk. Kihagyhatatlan, ha valaki Marseille-ben jár. Most arra gondoltunk, hogy megnézzük If várát, ami igazán a Monte Cristo grófja című regényből lett igazán ismert. Ez, mint tudjuk, egy kis szigeten van, ahova hajóval lehet eljutni. Mielőtt elkezdtük volna keresni, hogy honnan indulnak a hajók, máris belebotlottunk a táblába, amelyen hirdetik ezeket a kirándulásokat.

Gyorsan megvettük a jegyeket, és alig negyedóra volt az indulásig. Addig, míg várakoztunk, megérkezett a tavalyról ismert „szappan árus” srác. Már akkor is nagyon tetszett, hiszen csónakkal jön, amelyet a parthoz köt ki és mivel a csónakra van szerelve az elárusító pultja – már kezdheti is árulni a portékáját. Mindez egy látványos ruhában – azt hiszem, ő már hozzátartozik városképhez.

Közben kinyitották a hajóhoz vezető kaput is és elindultunk a kis sziget felé. Induláskor említettem az időjárást, ami egyre kellemesebb meglepetést okozott. Már itt is egyre kellemesebb volt az idő, de most már elárulhatom a végén még melegünk is volt. Az sem lehet meglepő, hogy az utat végigfotóztam…

Mielőtt kikötöttünk, még tettünk egy kört, körbehajóztuk a kis szigetet, hogy minden oldalról megnézhessük és fotózhassuk. Aztán kiszálltunk, hogy felfedezzük a pici szigetet. Óránként mennek vissza a hajók a városba, tehát választhattunk, hogy mennyi időt szeretnénk ott eltölteni.

Az If várát 1524-ben építették, mégpedig Marseille tenger felőli védelmére. Jelenleg Franciaországhoz tartozik. A mészkő sziget tetejére épített erődnek három bástyája van, amelyek az ágyúk lőállásaként is szolgáltak.

Az erődöt 1591 és 96 között vették körbe kőfallal, amelyet 1702-ben még tovább magasítottak.  1580-tól állami börtönként használták, és rengeteg háborús bűnöst és politikai foglyot tartottak itt bebörtönözve egészen a 20 század elejéig. Próbáltuk imitálni, hogyan érezhették magukat a cellában a foglyok…

A leghíresebb rab, a regényhős, a kitalált személy Edmond Dantes volt, a ki a regényben megszökött ebből a börtönből. Ez a valóságban viszont senkinek sem sikerült.

Aztán a börtöncellákból felmentünk a bástyákhoz, ahol szebbnél szebb fotókat tudtunk csinálni, a közelben lévő kis szigetekről és a távolban lévő városról.

Miután kigyönyörködtük magunkat és körbejártuk az erődítményt lementünk, ugyanis fentről láttuk, hogy van egy étterem is a parton, úgy gondoltuk megiszunk egy kávét. Mármint a párom, én ugyanis nem kávézom. Ott viszont kiderült, hogy nagyon étvágygerjesztő ételeket is lehet rendelni. Így aztán egy kis módosítással nem kávét, hanem egy kis ételt és bort rendeltünk. A kiszolgálás nagyon gyors volt, a kaja egyszerűen fantasztikus, a hely pedig csodálatos. Nem csoda, hogy jócskán elücsörögtünk és egyszerűen csak élveztük a helyzetet.

A nap is háborítatlanul sütött, így aztán nagyon jól eső napfürdőzéssel töltöttük el azt az időt, amíg megérkezett a hajónk.

Aztán visszafelé ismét csináltam néhány fotót.

Visszaérve a városba még tettünk egy kört a sétáló utcán, vettünk néhány ajándékot, szétnéztünk a kézműves kirakodó vásáron. Aztán visszasétáltunk az öböl bejáratánál lévő erődhöz, ahonnan még búcsúzóul ismét készült két fotó a városról.

Innen a frissen felújított, gyönyörűen kiépített parti sétányon indultunk a hajónk felé, majd nem sokkal később taxiba szálltunk és visszatértünk a hajóra. Este ismét ültetős vacsorára mentünk, és nem is bántuk meg, mert nagyon finom canolli volt a desszert. Hogy mi is az? Én csak tavaly találkoztam először vele Szicíliában, de rögtön megkedveltem! Ez egy tésztaroló, amit egyszerűen ricotta krémmel töltenek meg. Ezt a krémet Marsala likőrrel, a narancs reszelt héjával és még sok finomsággal ízesítik.

Nekem most is nagyon ízlett.

Míg mi élveztük a finom vacsorát, a hajónk elindult az utolsó kikötő felé, oda, ahonnan indultunk, Genovába. Hihetetlen, hogy megint milyen gyorsan elrepült ez a 10 nap!