Cinque terre, Manarola-Vernazza-Monteresso - Olaszország

A következő település, amely szinte nem is látszik a tenger felől a meredek sziklafaltól, Manarola.

Ez sokkal régebbi település, mint Riomaggiore, amelyhez jelenleg közigazgatásilag tartozik. A rómaiak alapították. Az ókorban Manium Arula néven volt ismert (jelentése Manes oltára). A mai településközpont a 12. században alakult ki, amikor a szomszédos Volastra lakossága közelebb költözött a tengerparthoz.  Az apró település lakói olajfát, szőlőt és gesztenyefát ültettek a környező teraszokon. A falu a római házi isteneknek emelt kis templomról kapta a nevét. Carpeni és Fieschi család birtokolta, majd 1276-tól aGenovai Köztársaság fennhatósága alá került. 1818-ban a Szárd királyság majd 1861-ben az  Olasz Királyság észe lett. Mielőtt kikötöttünk még eljátszottam a Titanic híres jelenetét. Na jó, elismerem, elég gyenge utánzat, de nem engedtek kijjebb. Viszont, kímélve az utastársaimat, az énekléstől eltekintettem!

A hajóból kiszállva, máris Manarola főutcáján sétálgattunk felfelé a hegyoldalon, hogy elérjük a templomot.

San Lorenzo (Szent Lőrinc templom) A templom 1338-ban épült, homlokzata gótikus, szép rózsaablakkal, belseje barokk. A homlokzaton látható dombormű Szent Lőrinc mártírságát örökítette meg. A XIV. századi szárnyas oltárképen Szent Lőrinc látható Szent Antal és Szent Bernát között.

Innen, a templom előtti kis tértől visszafelé pár méterre indul egy ösvény, amely végigmegy a hegyoldalban csodálatos látványt nyújtva erre a színes kis falura. Hát persze, hogy nem hagytuk ki!

Aztán elkezdett az út ereszkedni, visszakanyarodva a falu felé, a másik oldalról már láttuk a szikla melletti kis utat, ami a „kikötőbe” visz. Kicsit megszaporáztuk a lépteinket, mert nemsokára érkezett a hajó, ami elvisz minket a következő településre Vernazze-ba.

Igazság szerint a következő állomásunk az Corniglia lenne, de mivel ott nem köt ki a hajó, ezért csak gyalog, túrázva tudnánk megközelíteni, így most – idő hiányában -, ezt kihagytuk.

Rövid várakozás után, amit még kihasználtam egy kis sziklamászásra, már szállhattunk is hajóra, búcsút intve ennek a kis színes falunak.

Egy 15 perces hajóút után, kicsit pihenve az eddigi fáradalmakat és erőt gyűjtve a következő kihívásokhoz, kikötöttünk egy újabb „színes házak a sziklákon” jellemzésű településnél. Igaz, a hajóról ebből szinte semmi sem látszott, de már felkészültünk az újabb meglepetésekre – , és el kell mondjam, hogy egyáltalán nem csalódtunk.

Nehéz döntés, de ha választani kellene az 5 falu közül, talán Vernazza lenne a választásom. Lélegzetelállító panoráma tárul a szemünk elé, ha lenézünk a környező hegyekből. Fantasztikus kilátást nyújtó ösvények, turistautak és ezek mentén éttermek, kávézók biztosítják, hogy különböző szemszögekből csodálkozhassunk rá erre a gyöngyszemre.

Miután az utolsó képen látható helyen megpihentünk egy kávéra, sörre, üdítőre, elindultunk vissza le a kikötőbe, hogy célba vegyük az utolsó pontját „Az 5 falu földjének”. Közben megállított bennünket valami! Már, mióta Olaszországban vagyunk, ácsingóztunk egy finom olasz carbonara-ra, de eddig nem hogy finomat, de semmilyet nem találtunk. Most viszont egy megállító táblán rögtön kiszúrtam!

Nem volt kérdés, hogy itt eszünk és kipróbáljuk, milyen is itt egy carbonara! Aki nem ezt kért, az sem maradt éhen, például nagyon finom volt a tenger gyümölcseiből összeállított vegyes tölcsér…

Aztán tényleg a kikötőbe mentünk, azért még pár búcsú fotó készült a parton.

A kaja, a meleg, az egész napos gyaloglás megtette a hatását, ez jól látszik azon a fotón, ahol „vártuk” a hajónkat…

Az utolsó képek már a hajóról készültek, visszatekintve, ahogy egyre távolodunk – de ide biztosan visszatérünk!

A másik irányban pedig, már jól láthatóak Monterosso partjai, ami utunk utolsó állomása, ha szerencsénk van, innen vonattal tudunk hazamenni.

Monterosso a legnagyobb az öt falu közül. Itt van a hosszan kiépített homokos tengerpart is, ami nyáron nagyon kedvelt üdülőhely. A tengerparti sétány nagyon szép, leanderek, pálmák díszítik. Sajnos a régi részét a településnek most már nem volt időnk felfedezni. De álljon itt pár szó a település történetéről.

A falu története egészen 643-ig nyúlik vissza, amikor a hegyekben élő törzsek a barbároktól menekülve lehúzódtak a tengerparti részre. A Monterosso név állítólag onnan származik, hogy az egykori uralkodó családnak vörös haja volt. A "Monte dei rossi" azt jelenti, "A vörös hajúak hegye".

Mivel Monterosso folyamatosan ki volt téve a tengeri támadásoknak, itt is kiépítették a falu védőrendszerét, a XVI. században 13 toronyból figyelték a környéket. Az egyik tengerre néző kastély romjai, és az őrtorony talán az első, ami feltűnik, mikor a tenger felől közeledünk.

A tengerparti sétányon hamar megtaláltuk a vasútállomást és megvettük a jegyeinket.

Mivel volt még időnk a vonat indulásáig, tovább sétáltunk.

Ez már a peronon a vonatra várás pillanatai. És egy újabb csodája a természetnek, a szemközti kő támfalon, nem tudom miből táplálkozva kapaszkodott meg egy növény.

Rövid vonatozás után hazaértünk, ekkorra már kigyúltak a fények is.

Ez volt utolsó esténk itt, és ez volt az utazásunk utolsó estéje is, hiszen holnap indulunk haza…