Lisszabon Portugália fővárosa és az ország legnagyobb városa is egyben, valamint a legnyugatabbra fekvő főváros Európában. Ennek ellenére nem egy olyan hatalmas metropolisz, mint London vagy Madrid, körülbelül 650.000 a lakosainak a száma. Történelme 20 évszázados, ami a város épületeiben, hangulatában is jól tükröződik. Gyönyörű látvány fogadott bennünket, ahogy szép lassan közeledtünk a kikötő felé a reggeli napfelkeltében.

Menetrend szerint érkeztünk Lisszabonba, de mivel a napfelkelte is csak 7:41-kor volt, ezért úgy döntöttünk, hogy 9 körül indulunk felfedezni a várost.

Igazából Lisszabon miatt választottuk ezt a hajóutat, hiszen a többi helyen már jártunk, de Lisszabonban még nem, így tényleg kíváncsian vártuk, mit nyújt ez a város.

A mai izgalom sem maradhatott el. Szokásomhoz híven a kabinban hagytam a napszemüvegemet, ami még jókor, a hajón eszembe jutott. Gyorsan a párom kezébe nyomtam a telefonom és rohanás vissza a kabinba. Ügyesen, pillanatok alatt felvettem a szemüveget, de a páromnak már csak a hűlt helyét találtam, ott, ahol hagytam. Sebaj! Felhívom… azaz felhívnám, ha nem adtam volna oda a telefonom neki. Akkor sincs gond, hiszen a kijáratnál megvárhatom, vagy találkozhatunk. Vártam is vagy 10 percet, sehol senki, közben a többiek már lent vártak bennünket. Akkor ismét újratervezés, lemegyek a hajóról, aztán kint csak találkozunk! Hamar rám került a sor, gondoltam legalább megnézem a monitoron, hogy milyen fotót csináltak rólam, amikor az azonosító kártyát megkaptam. A jól ismert becsippentős hang után, na, ki jelent meg a képernyőn? Az én párom fotója! Szuper, véletlen elcseréltük a kártyánkat is.

Mondanom sem kell, a kiléptető is megdöbbent egy pillanatra – nagyon nem is vártam meg a reakcióját, irány vissza. Újabb pár perces várakozás után, megkérdeztem, hogy ez az egyetlen kijárat ma, vagy van másik is? Bingó! Persze, hogy volt! Innen már sima ügy, természetesen a párom ott várt a másik kijáratnál, egy emelettel lejjebb, szép nyugodtan. Ha nem kérdezem meg, lehet, hogy még most is ott állnánk a kijáratoknál…

Ahogy kiértünk, a terv megint egy taxi keresése, akivel körbevitetjük magunkat a városban. Hamar sikerült is találni egyet, s miután megegyeztünk már mentünk is az első célunk felé, ahonnan csodálatos kilátás nyílt a városra. Az első, ami a város meghatározó látványossága a vár.

A város legmagasabb dombján fekszik a Szent György vár, aminek tornyai már a 9. század óta őrzik a várost. Lisszabonból szinte mindenhonnan látható ez az impozáns citadella, nagyon meghatározza a városképet. A délelőtti, tiszta időben messzire elláttunk.

A távolban ismerős látványosságokat fedeztünk fel: a San Franciscói Golden Gate hidat és a Rió De Janeiroi Krisztus szobrot!

Mint később megtudtuk, van néhány „copy” a városban. A fentiek mellett van egy sugárút is, ami a párizsi Champs-Elysees mintájára épült. Útban oda, kanyarogva a nagyon szűk utcákon, néha csak centiméterekre a másik autótól, megálltunk a hatalmas, Santa Maria Katedrálisnál.

A román stílusban épült templom a 12. század második felében épült, de természetesen az idők folyamán többször átalakították. Az 1755-ös hatalmas földrengés után ismét egy újjáépítésen ment át, majd a 19. és a 20. században is újabb felújításokon esett át.

Aztán útban a párizsi Champs-Elysees mintájára kialakított sugárút felé, egy tuk-tuk-ot pillantottam meg. Azt hittem, hogy ezt csak Indiában használják, de hamar kiderült, hogy egyáltalán nem kuriózum itt, hiszen egyre többel találkoztunk!

A sugárutat lezáró téren egy kedvelt és híres miniszter szobra állt, már amennyit össze tudtunk rakni a vezetőnk tudósításából, itt is megálltunk egy gyors csoport selfie elkészítésének erejéig.

Azért most látjuk csak, mennyit jelent, ha jó vezetőt fogunk ki. Sajnos a mostani sofőrünk nagyon keveset beszélt angolul, illetve közben derült ki, hogy néhány mondatot betanult, de ha bármibe belekérdeztünk, látszott, hogy nem érti. Egyébként pedig bármit megnéztünk mindenre az volt a jellemzése, hogy „nice” vagy „very nice”. Bizony visszasírtuk a casablancai sofőrünket!

De, legalább elvitt bennünket néhány különleges helyre!

Ilyen volt a következő, a „Golden Gate” hídon keresztül megközelíthető hatalmas Krisztus szobor. Ez már nem Lisszabonban van, hanem a másik parton.

Itt a gyönyörű napsütésben nagyon sok fotót készítettünk, tudom, hogy a fotók nem adják vissza teljesen a valóságot, de azért remélem valamit érzékeltet belőle.

Az ott látható tájékoztató szerint 1934-ben Lisszabon kardinálisa látta meg Rió de Janeiro-ban az eredeti Krisztus szobrot és ekkor határozta el, hogy javasolja, hogy építsék meg itt is. Végül 1937-ben sikerült meghozni a döntést. Aztán a 2. világháború megint késleltette a megvalósítást, míg végül 1949-ben tették le az emlékmű alapjait. Majd újabb 10 év kellett a megépítéséhez, amelyet 1959 májusában adták át közel 300.000 ember jelenlétében!

A lift nem visz fel teljesen, utána még lépcsőzni is kell, hogy feljussunk a talapzat tetejére, ahonnan pazar látvány nyílik. Az egyetlen kicsit zavaró, a már rozsdásodó vasrács, ami a fotókon jól látható.

Pár lépcsővel feljebb szintén van egy terasz rész, ahol alacsonyabb korlát van, de a feljárat egy lánccal le volt zárva. A renitenskedő párom átlépve a láncot, felment oda, így gyorsan csináltam egy fotót róla.

Ha a fényképezőgépet kidugtuk a rácson, akkor viszont szuper fotókat tudtunk készíteni.

Az utolsó fotón középen, a távolban látható a hajónk is.

Aztán sok-sok próbálkozás után, csináltunk egy különleges csoport selfie-t. Mit szóltok hozzá?

Persze készült mindenkinek külön-külön is jó néhány fotó, így aztán elég sokáig időztünk itt.

Aztán, miután lementünk, az emlékmű körül egy hatalmas tér lett kialakítva, és innen már nagyszerű fotókat lehet készíteni – nem zavar semmiféle rács

Ezzel kb. le is telt a 3 órás városnézés, ezért visszavitt bennünket a taxi a híres 28-as villamos végállomásához. Azt mondják, hogy aki Lisszabonban jár, nem hagyhatja ki, hogy végigmenjen ezzel a villamossal a városon. Így aztán, elköszönve a taxistól, vártuk a villamost. A menetrend az elég hektikus, mivel a szűk utcákon nagyon sokszor alakulnak ki kisebb-nagyobb forgalmi dugók. Az sem ritka, hogy egyszerűen a villamos síneken parkolnak le pár percre, mivel más lehetőség nincs a nagyon szűk kis utcákon. Elvileg 15 percenként jár, de mi is kb. fél órát vártunk rá. Végül szerencsésen feljutottunk az egy kocsiból álló szerelvényre, a turisták tömegében.

A várakozás alatt érkezett egy helyi lakos, aki el is mondta, hogy mióta turista látványosság lett a villamos a helyiek alig tudnak vele közlekedni, hiszen mindig túlzsúfolt. Mielőtt magunkra vettük volna a kritikát, azt is hozzátette, hogy nem velünk van baja, hanem a szervezett, busszal érkező turistákkal. Most is, a várakozásunk alatt, megérkezett egy busznyi turista, s ők is próbáltak felpréselődni a villamosra. Pedig, állítólag, lehetne bérelni külön villamost az ilyen nagy csoportoknak.

Lisszabon is 7 dombra épült, mint San Francisco, így a villamos is hol le, hol felmegy és tényleg élmény – főleg ülve – végig utazni az útvonalán. Közben sikerült egy-egy fotót is csinálni, bár nagyon kellett vigyázni, hogy ne nyúljunk ki a kocsiból, mert néha centikre ment el egy autó vagy a másik villamos.

Aztán megérkeztünk a végállomáshoz, egy rövid séta után visszafelé, még a kikötő felett fotózkodtunk kicsit.

Aztán az utolsó pillanatban még találtunk egy kis helyi kifőzdét, hogy megkóstoljunk valami helyi különlegességet.

Kóstolás után rájöttünk, hogy már a hajón is ettünk hasonlót. Hal van összekeverve krumplival és így kisütve. Na, nem ez a tökéletes recept, csak az íze után, szabadon. A nevét meg hiába próbálom megjegyezni, eddig még nem sikerült. Mindenesetre megkértem a kiszolgálót, hogy írja már le nekem. lehet gyakorolni.

Innen már tényleg nem volt messze a kikötő, s miután felmentünk a hajóra, nemsokára indultunk, ismét egy hosszabb útra, hiszen a következő állomás már Barcelona lesz. Közben van még egy tengeri napunk.

Induláskor mindig megszólal a zene és indul a búcsúparti…

Egy panorámaképpel búcsúzom Lisszabontól. Megint tartalmas, érdekes napunk volt!